i.w.a.s.h.e.r.e.

Egy pletyka, majd egy cikk jön szembe valamelyik nap: városunk egyik gyermekorvosa meghalt. (Hozzáteszem, személyes tapasztalatom is volt vele: egy arrogáns bunkó volt, lekezelő, és pökhendi, igazi hangulatember…)
Na nem mintha a halála önmagában nem lenne szörnyű emberi szempontból, a mi esetünkben a helyzet bonyolultságát tetézi még az is, hogy krónikusan (sic!) kevés a gyerekorvos mifelénk: saját, kedves orvosunk például súlyos betegséggel harcolva fújt visszavonulót, helyette senki sem jött. Úgy látszik, nincs az az orvos, aki errefelé látná a jövőjét. (Egy kicsit megértem őket egyébként…)

No, hát meghalt a doki, megy a pletyka, hogy “önkezével…”
- Áhh! – legyintek. – Nem olyan volt…
De mégis. Bedobta a törölközőt, és olyan okok miatt, amiket nem tudok, és nem is érdekelnek, lelépett a golyóbisról.
A sajnálat, a szánalom, amit eleinte – a helyi gyermekorvosi ellátás leendő további drasztikus romlását vizionáló bosszankodás mellett – éreztem, kezdett eltűnni, és hogy őszinte legyek, mára semmi sem maradt belőle.
Egy sokat tanult, jó helyzetben lévő, vélhetőleg intelligens ember, ilyen gyáva és önző módját választotta a helyzete megoldásának, nem törődve azzal a sok száz, sőt sok ezer emberrel, akit közvetlenül értint a helyzet.
Lelépett. Beteget jelentett. Felszívódott.
Cikkezett róla a sajtó, méltatva az érdemeit, emberek súgnak össze sápítozva, hogy “Hát, hallottad? Hát, szegény! Biztos megviselte…”
Hát hallottam, a jófrancba! Fogadok, hogy a cikkírónak se, meg a  sutyorgóknak sincs gyereke, akit most majd még nagyobb sorok kivárására kell valahogy csitítani, miközben lázasak, vagy folyik a taknyuk…

Nem mintha hívő lennék, de ezt küldöm most innen, a bátrak földjéről minden gyávának:

“Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.”